Elmentem máshová. Akit érdekel, az találjon meg :) Segítségül itt egy utolsó bejegyzés:

Okom van, hogy itt voltam,
Persze nem akármilyen okom.
Amikor megtörtént valami, aminek a folytatása
Lehetetlen volt.
Ezért hát elkezdtem írni ezt a blogot, il-
Yen formában.
Elmondtam pár embernek, csak olyannak aki soha nem használ
W-t a v betű helyett.
Okosan tettem?
Rendes emberek ők?
Lehet, hogy nem, lehet hogy igen. 
De egy biztos:
Publikáltam sok bejegyzést
Okosságokról, butaságokról.
Néha nem volt értelme, néha nem,
Talán soha sem.
Buta lány buta írásai.
Lehetőségem van, hogy újra kezdjem, máshol.
Ott tudni fogják, hogy ez az előzmény, de nem
Garantálom hogy el fogják olvasni.
Sajnos semmit nem tudok erről.
Persze lehet hogy senkit sem érdekel.nem tudhatom, hogy
Ott lesz-e olvasóm, azt sem hogy itt van-e.
Talán mégis érdeklek valakit.
Pontosabban valakiket.
Olvasnak azért engem is,
Nekem is mondják hogy olvassák.
Természetesen róluk tudom hogy kik.
Csak néhány ember.
Okosak és nem annyira okosak.
Mert bennük bízom.
 

szóval, ez volt a segítség. megtalálhattok.

 Hát igen, szelaví. Az élet, az bizony ilyen. Hogy milyen? Mikor hogy. Van amikor olcsó boldogságodban repkedsz a felhők felett, van amikor közönyöddel állsz a realitás talaján, van hogy úgy érzed, közelítesz a Föld magjához, holott csak egy vékony homokréteg takar, amit lerázhatsz ha akarsz. Megjártam mind a hármat. Voltam a képzelt boldogságtól elszállva, éreztem magam a mélyben. Aztán amikor már nem volt fontos, amikor már volt más fontosabb az életemben, könnyen a felszínre kerültem. Furcsa itt lenni.
Azért furcsa, mert nem tudok sehova se menni. Egy fiú tud elásni vagy a magasba küldeni. De az nincs. Nem, nem halt ki a hímnem, csak nincs olyan tagja, aki érdekel. Legalábbis annyira hogy nagyobb érzelmi hullámvasútra késztetne. De most nem is kell. Elvagyok F komolytalan komolyságával, ami nem nekem szól, nem szól senkinek. Elvagyok R emlékével, ami jó illatúan szól néha a fejemben, elfelejtem a rossz részét. És elvagyok E-vel. Ja, hát elvagyok. Két okból jó hogy Németországba ment. Egyrészt mert megtehette, másrészt mert így beszélünk elég sokat. Ez az egyetlen két jó dolog. A kisebb osztálylétszám, a látványos szőkeség hiánya (:D), a sportnapi teljesítményünk romlása, na az nem jó. Mondjuk nekem hiányzik. Kaptunk a régi helyett új simanormálissemmikülönöslányt. Kaptunk a régi helyett lúzerdobosnéptáncosfiút. De feltűnőagresszíverősfiút, na azt nem. 
Valakinek hiányzik a játék. Valaki esélyt se kap a játékra. Valaki talál másik partnert, ha keres. Van, akinek csak a régi jó. Van, aki fennhangon helyteleníti a játékot, de belül féltékenyen figyeli.
Mert játszani szükséges. Lehet kifinomultan, kölcsönös tisztelettel gyűlölve. Lehet egyszerűen, szabályok nélkül, bárkivel aki ismeri a szabálytalan szabályokat. Vagy lehet egy halvány utánzatot, béta verziót. Ez azoknak van, akiknek nincs esélyük a valódira, mert többnyire azok mennek bele. Köztük én is. De az egyik legjobb játékossal veszélyes.

 Szóval, elkezdődött az iskola. Kb olyan mint vártam. Szóval semmi különös, E hiányzik, R néha odajön, semmi fontos, K-val nem vagyunk már rosszban. Furcsa, mert még anno a bulin, amikor k részeg volt, meg én se voltam teljesne józan, megbeszéltük hogy majd beszélünk. Nem beszéltünk meg semmit azóta, de én nem szeretnék már vele haragban lenni, mert elismerem hogy gyerekes és hülye dolog volt. Ennek megfelelően viselkedek vele, és K meg elvisel meg beszél velem, szóval teljesen normális. Van két új osztálytársunk, egy fiú és egy lány, a lány jófej, a fiú zárkózott. Persze ott vannak az irritáló egyedek. De velük nem éri meg foglalkozni. mondjuk azt nem értem hogy hogy tud egy végzős a buta, csúnya, 8.os Sz-szel járnui... Ha ezt valaki megmagyarázza nekem akkor az okos. Olyan rossz, hogy öregszünk. Egyre több évfolyam van alattunk, és most már a hetedikeseket nem is fogjuk ismerni :( Ami pedig meglepett, az a tegnapi beszélgetés volt M-mel, akiről azt hittem hogy nem bír. Beszélgetünk beszélgetünk a tanárokról meg stb, erre egyszer csak: "leszünk barátok?" Mint kiderült nem humorizált, hanem komolyan mondta mert hogy ő bír engem. ^^

 Az amerikai iskolarendszer a következő: 1-4ig elementary school, 5-8ig middle school, 9-12ig high school. 9.ben freshman az ember, 10.ben junior, 11.ben senior, 12.ben nem tudom mi. Nálam ugye kicsit máshogy van, a hatosztályos gimnázium miatt. Ide hetedikben jövök, és kilencedikben már javában ide járok. Ahányszor csak amerikai tinifilmet nézek, minden vágyam hogy egyszer freshman lehessek. De már nem leszek. Majd az egyetemet várom már. Ettől az évtől várok valamit, de mint ahogy azok az események, amiktől várok valamit, ez se tartogat semmit. Ott vagyok a kis közegemben, egy nagyobb közeg részeként, nem tudok sehova se mozdulni, ugyanazokat az embereket ismerem két éve. Drága T barátnőm esetleg megismertetne új emberekkel ha megkérném, de abból köszönöm nem kérek, az ő társasága nekem nem jó. Ez van. Az egyetemet azért várom, mert ahogy a Nyári Srácok című magasszintű olvasmányban is írva vagyon: A főiskolán az lehetsz, aki a gimnáziumban akartál lenni. De ha ez nem is így van, legalább valaki más lehetek. Ja és, a gólyatábor nagyon vicces tud lenni. Mondjuk némi edzés a májnak nem ártana így középiskola alatt, ami nem biztos hogy össze fog jönni...

 Szóval, új iskolaév. Angol órák , amiken mostantól odafigyelek. Hetedikesek, akikhez nem sok közöm lesz. Uralkodók, megfelelési kényszerek. Kívülállást éreztető barátok. Ez az év valahogy más lesz, a harmadik év együtt, és már nem lehet újra kezdeni. Már kialakultak a viszonyok, egy homogén közösségből néhány kisebb darabra szakadtunk. Én meg ide is és oda is, de lényegében sehova nem tartozom. És ott vannak az osztályközi dolgok... A többi osztály az évfolyamon gyökér, majdnem mindenki, és nekem semmi kedvem nyalni a királynőnek. Aztán az évfolyamközi dolgok... Az előző tanévre és a blog előző tartalmára tekintettel érdeklődve fogok tekinteni a tizedik évfolyamra, ott is egy bizonyos személyre. Nem mintha ÚGY érdekelne, hanem inkább meg akarok győződni róla, hogy tényleg egy nagy nulla. Vagy nem tudom. A nyolcadik évfolyam egy nagy nulla. Ezt tudom. Nagyon kevés normális emberke van. Mondjuk nálunk is... Egyáltalán, vannak valahol normális emberek? Vannak, mindenhol, de sehol nem tudom kimondani, hogy igen, ez a társaság normális emberekből áll. Szóval, új iskolaév. Kémia szakkör <3 Astoria meki <3 Koszos poros osztályterem busztáblával <3 Arcocska emberkék <3. 

 Remélve, hogy nem ugyanaz az ember vagyok... De fájdalom beismerni, hogy ugyanaz vagyok, mint egy éve. Semmivel sem közelebb ahhoz, ami igazán kell. Van egy könyv. A címe Keskeny úton. Egy lelkészről szól, de nem ez a lényeg. Egy másik szereplő a lényeg, egy lány, aki nincs megtérve. Mégis elmegy a gyülekezetbe, mindent megtesz, mert szerelmes a lelkészbe. És igen, szerintem beleestem ebbe a hibába. Igen, ebben a gyülekezetben ott van D, aki 20 éves, helyes, vicces, minden. És teológushallgató, megtért. Ez a "probléma". Én ugyanis jóindulattal is csak vallásosnak vagyok mondható. Ezt tudom magamról, de amíg az lesz, hogy: "na, térjünk meg, mert akkor jó leszek D-nek", addig a megtérést elfelejthetem. De amíg D a közelemben van, addig őt nem tudom elfelejteni. Ez főleg így konferencián baj, amikor előadásra figyelés helyett balra figyelek, ahol ül, evangélizációra figyelés helyett robotot rajzolok belőle, dicsőítés helyett a basszusgitáros ujjtechnikáját figyelem ( igen, D a basszusgitáros). Most már csak hetente fogom látni újabb egy évig, leszámítva a koncerteket. És ha nem térít el a világ, úgy mint tavaly, akkor imádkozom a megtérésért.

 Életem szánalmasan be van korlátozva. Minden csak a képességeken múlik, hogy mi ér el valaki. Nekem nincsenek túl különleges képességeim. Intelligenciával önmagában nem megy az ember semmire, kell hozzá valami plusz, amiben az intelligencia kiteljesedhet. Így 15 évesen nem lehet akkora tárgyi tudásom, hogy bármihez kezdhessek az eszemmel. Úgyhogy itt maradtam. Miért nem lehetek inkább jó sportoló, zenész, rajzoló, akármi? A korlátaimat nem érdemes feszegetni, ígyhát maradok ahogy vagyok, vagyis sehogy. És várom AZT a fiút, aki legyen bár buddhamosolyú kócos ázsiai, ijesztően szőkekékszemű svéd, vagy a hosszú lábú sötét hajú világos szemű kócos... Akikből kettőt ismerek is. Legalábbis ilyen karaktert. És felteszem a kérdést: nem a konkrét ilyen személyt "várom"? Röhejes. Néha magam is meglepődöm hogy milyen hülye vagyok... :D

Igen, elég sokszor meglepődöm hogy hogy lehetek ilyen hülye. Például márciusra gondolva... Mert valljuk be elég hülye voltam. De most már túl vagyok rajta, nem vagyok többé őrült, és átértékelem a személyeket. R az, akivel már nincs mondanivalónk egymás számára. És mégis néha beszélhetünk, mert egyikünknek sem okoz semmit. Olyan mint bárki más. K pedig igazából teljesen normális. Elég hülye voltam hogy utálkoztam vele, hiszen ugyanolyan mint bárki más. Remélem még újra jóban lehetünk a következő tanévben. 

Most még külföld... Kitaláltam, hogy regisztrálok egy nemzetközi közösségi oldalra, hogy gyakoroljam az angolt. Az oldal neve InterPals. És jóarcok az emberkék ott. Mostanában egy pakisztáni fiúval beszélek, és hát hmm... igazán jófej. És igen, elképzelhető hogy buta vagyok. És igen, szerelmes vagyok, de csak az érzésbe :D

 A társadalom gyökér. Tele van tucat emberekkel, akik roppant KREATÍVAK, de a gyümölcsös tiramisu szerintük gyümölcs, és nincs jobb dolguk, mint körömlakkokat összehasonlítani, és olyan holmikat vásárolni, amilyent az emberek háromnegyede visel. Ez még nem is lenne baj, de egyszerűen buták, a megfogalmazásaik, de még a nézésük is. És ez a társadalom olyan színvonalas zenéket hallgat, mint VV Béci és Justin Bíborka zenéje, vagy pedig zenének semmiképp nem nevezhető zajokat, amik inkább mosógépzúgásra hajaznak. Mondjuk, én se vetem meg a torzítót, amitől a gitármuzsika is porszívóra hajaz. És ez a társadalom nem toleráns a kilógókkal. Ha valaki fekete ruhát visel, az emo buzi köcsög. Ha nem emo akkor koszos büdös rocker. Ha valakinek sok pénze van, vagy csak simán nagy az orra, akkor büdös zsidó. Ha valaki sötét bőrű, hajú akkor büdös cigány, lop, hazudik küldjük börtönbe. Ha valaki az azonos neműeket szereti akkor buzi, milyen gusztustalan hogy szeret valakit. Ugye, ti is találkoztatok már ezzel a mentalitással? Nézzük az emokat: nekem kifejezetten tetszik az emo öltözködési stílus, és nem azért mert divat, hanem mert a fekete az egyszerű élénk színekkel jól néz ki. A rockerek öltözködése is tetszik, és ez se divatból, hanem mert jó, ja és a rock, mármint az a mai, amit én annak hívok, a legjobb. Nézzük a zsidókat. Ez nekem rossz, mert anyukám is hajlamos zsidózni. Amikor mutattam neki az osztályomról készült képeket, nem azt vette észre, hogy milyen vicces fejet vág az adott személy a képen, hanem hogy na, ez is zsidó fiú. És mégis kit érdekel? Az illető szülei ugyanúgy dolgoznak mint az enyéim, az illető ugyanúgy tanul-nem tanul mint én. Akkor mi a probléma valaki származásával? A cigány dettó, bár köztük tényleg vannak bűnözők. És a szőke hajúak, vagy az alacsonyak vagy a soványak között nincsenek? Na látjátok. És itt a legkomolyabb probléma, azok, akik betegesnek tartják az azonos neműek szerelmét. De én nem értem hogy ez miért rossz. A legtöbb meleg nem csinál semmi rosszat, sőt, okos, kedves, érzékeny, tehetséges emberek. Nagyon sok művész, divattervező, zenész meleg. Hol itt a hiba?

 Rég írtam. Azért, mert R-ről nem akarok más meg nem történt. Most pótolom kicsit. Megpróbálok nem R-ről írni, mert tegnap a kézzel írt napló-levelezés-beszólásgyűjtemény füzetembe már írtam róla. Szóval, ami a legnagyobb dolog, hogy megkaptam az elektromos gitárt. Harley Benton márkájú, ami nem a egy Fender, de elsőnek tökéletes. Most ott tartok hogy nagyon szedi a fémhúr az ujjamat, de nagyon jó rajta játszani. És ez teszi ki a napjaimat. Alvás, gitár, olvasás. Meg mások életének figyelése Facebookon. Mert nekem nincs. Így figyelem a többieket, hogy mit csinálnak. Most csendes idők jönnek, mert E ma ment el, G meg holnap fog, R pedig már régebben elment. Ők azok akiknek az életének figyelése hatással is van rám. És lassan gyűlölöm E-t, mert ő sír, holott neki megvan az, amit én szeretnék. Van egy olyan legjobb barátnője, akinek nincs másik legjobb barátnője, és van neki R. És itt már meg is van minden ami kell egy boldogsághoz. Aztán ott van G, akit nagyon szeretek, és még mindig tudja hogy mire gondolok, és még mindig elviseli, sőt megérti a hülyeségemet. De neki ott van W és F, akiket nálam sokkal jobban szeret. De ha belegebedek se tudok lelkesedni a saját együttes tervéért, meg a csillámporért, meg a hasonló álomvilágokért. Szóval itt jutok el addig hogy bennem van a hiba. És amíg idáig eljutok, addig nincs rendben minden. Nem bírom ki hogy ne írjak R-ről. egyszerűen szenvedek nélküle, ha két napnál tovább nem beszélek vele, erőteljes mélabú vesz rajtam erőt, erőssége függ az éppen olvasott könyvtől. Ha semleges, bűnügyi, fantasztikus stb. könyvet olvasok, az enyhíti mélabúmat. Ha tinikönyvet, aminek elengedhetetlen része a szerelem, vagy egy-két csók, akkor az olyan mint egy ütés. Ugyanez áll a filmekre is. Még a Másnaposokban is, amikor Jade lesmárolja Stu-t, az is fáj, emlékeztet az egyetlen kívánságomra, ami sose válhat valóra.  És hiába mondom hogy nem érdekel R, ha egyszer féltékeny vagyok, és nélküle ilyen zokniul érzem magam. Ja, és Bradley Cooper az új IDOLom *.*

 Az a legrosszabb, amikor tudod, hogy te nem jelentesz annyit Neki, mint amennyit Ő neked... <3

 Van három választásom:
Vagy egyértelművé teszem Rnek hogy csak barátok vagyunk, gyakorlatilag a szájába adom a szavakat hogy kimondja: Nem, köztünk soha nem lesz semmi több csak barátság.
Vagy egyértelművé teszem valami nagyon direkt módon, hogy én igenis többet akarok barátságnál.
Vagy nem csinálok semmit, hagyom hogy a dolgok alakuljanak, és bizonytalan vagyok, hogy mi is lesz.
Az első lehetőség nagyon fájna, hiába készíteném föl magam arra, hogy ezt fogom hallani. Lehet hogy így lenne a legjobb, de félek nem tudnám ezt a "szabályt" betartani, és ezután is többet akarnék.
A második lehetőségnél nagyon nagy a pofáraesés lehetősége, mert itt az elutasítás is sokkal durvább lenne. Azon kívül ez a barátságunkat is elrontaná. Ezt a döntést szeretném a legjobban, de ennek a legkisebb a valószínűsége hogy tényleg így döntök.
A harmadik lehetőséget már alkalmaztam legalább egyszer. Valamelyik nap telefonon beszéltünk, és elkezdtem elmondani ezt az egészet, amit ide leírtam. De nem mertem se a barátságra rákérdezni, se elmondani hogy én mit szeretnék, mert azért mégse telefonon. Szóval úgy döntöttem hogy nem döntök. És ez a döntés azért jó, mert bármikor megváltoztathatom, míg a másik kettőt sérülés nélkül nehéz megváltoztatni. És kérdés nélkül is mondta, hogy a mi barátságunkat nincs olyan dolog ami megszakítaná. Kifejeztem kételkedésemet, mert én éppen valami olyanra készülök, ami igenis megszakíthatja. 

 Sok minden, és igazán hasznát veszem a "szar dolgokon mosolyogni" képességnek. És annak is, hogy az élet elrendezi a dolgokat. Mert mindenki koncerten volt a hétvégén, de én elmentem az ismerőseinkhez, egy kicsi faluba, ahol térerő sincs. Ennél jobbat nem is tehettem volna, mert azon kívül hogy jól éreztem magam, valószínűleg megóvtam magam egy április elseje éjszakájára emlékeztető eseménytől. Azon kívül valahogy nem is akartam ilyen társasággal-.- G-nek meg szerintem nem tetszett. Szóval sokkal jobb volt így. És még igenis büszke vagyok rá, hogy nem baszok be minden adandó alkalommal, bár most már nem vagyok annyira nagyon ellene :)... De még valami: eljön az az idő, amikor az "én nem smárolok" mondat utáni szmájli büszkefejről szomorú fejre módosul... 

 Tél volt, december mikor megismerkedtünk, hógolyóval dobáltam az előttünk menőt a téli éjszakában. Jött a szünet, és egész nap a szobában kuksoltunk, beszélgettünk a neten. Jött a január, és a hosszú beszélgetések után személyesen is mellé szegődtem, volt kivel hazamennem. Január vége volt, fagyos napok, amikor egyszer csak hárman lettünk. És jött a február, még mindig hideg, és mi este futottunk haza az iskolából, addig ott voltunk. Jött a március, már melegebb, nem viseltünk téli kabátot. És jártuk a várost egyre hárman, és nekem fájt, vagy néha elvarázsolt. Aztán jött március 25-e. Ez akkor még nem jelentett semmit, csak egy héttel később, április másodikának éjszakáján, úgy két órakor, amikor elmondta. És ott tört el valami, az igazi tavasz már nem mellette ért. Állandóan kattogtam, de valahogy túléltem, és jött április vége, balzsamos meleg tavaszi idő, amikor egyszer együtt mentünk haza, és minden rendben lévőnek látszott. De hamarosan megváltoztak a dolgok, hűvösebb május jött, ezzel együtt újabb mélypont. És most június közepe van, vége a tanításnak, és stílszerűen az évzárón, az utolsó nap legvégén ugyanolyan a helyzet, mint akkor régen. Jó beszélgetni vele a suliudvaron a koncertre várva, jó sétálni a metró felé a langyos nyári éjszakában, és beszélni a trolimegállóban, úgy mint egykor a bál után a Blahán. És aztán sietni haza, majd a két hónapos némaság után este az ágyban telefonálni, és megbeszélni hogy mi történt velünk. És én sokat sokat gondolkodtam, hogy milyen jó volt régen. És ő is pontosan ezt mondta, hogy milyen jó volt régen. És igen, mindennek ellenére is, mégis ő a másik felem.

 Két dolgot tanultam meg: örülni az élet apró örömeinek, és azt, hogy nem kell félni, mert az élet megoldja a dolgokat.

Örülni annak hogy R-rel háromnaponta egy fél órát beszélek, mert ez is valami, és ez olyasmi, mintha meghúztam volna még egyszer a haját. És örülni F "felnövésének", amikor nekem semmi előnyöm nincs ebből. És mindenen nevetni, ez a tulajdonságom, bármilyen fájdalmas, jó nekem. Nevetni sokkal egyszerűbb mint sírni, hiszen azt lehet színlelni.

Mitől félek? Néha a dolgok megoldódnak, be sem következnek. Vagy simán megálmodom a megoldást. Persze, félni mindig fogok valamitől, de most már tudom hogy nem kell annyira. Csak chill out! 

És persze az álmaim, amik kicsit (nagyon) nem realisztikusak, de attól még tetszenek többnyire. Például amikor álmomban megöltem VÉLETLENÜL K-t, addig az jó volt, mégis rémálom lett belőle, mert utána rohannom kellett R-hez bocsánatot kérni... A másik álmom jobb volt, az a találkozás... Ha csak olyan lenne ma, mint az álmomban akkor az lenne a legjobb. Az ilyenek azonban nem szoktak úgy alakulni, hiszen az élet nem egy álom. Az életet ki kell használni, de nem az álmok alapján, hanem ahogy valóságában szép.

 G-vel az köt minket össze, sook sook különbségünk ellenére, hogy ugyanazok a dolgok akasztanak ki. Amikor H egyik nap szőke (sárga), másik nap már sötétbarna hajjal jön suliba, ugyanabban a kb. 12 centis cipőben, na az kiakasztó. Ahogy K becses kis személye, akinek már a létezése is irritál, és hogy a körme épp aznap felemás amikor nekem is van egy kakukktojás körmöm. Aztán az, hogy hogy tud valaki teljes sötétségben élni, úgy mint D, akinek épphogy nem csorog a nyála butaságában. Ma megnéztük a Másnaposok 2-t, és tök vicces volt ugyebár. Az ofővel néztük, és így még érdekesebb volt, mert elég durva film. Nagy vigyorogva megkérdeztem D-t, hogy na hogy tetszett a film? erre ő vállat vont, és közölte, hogy ő látott már jobbat is. Nem a véleménye a probléma, hanem az értelem TELJES hiánya. A másik amiben egyetértünk G-vel, vagyis elismeri hogy igazam van, mégpedig ez nem valaki szar alaksága, hanem a pozitív változása. Írtam már néhányszor Fről, meg hogy elég gyerekes. Most volt bárányhimlős, és azt jósoltam Gnek, hogy a bárányhimlő után némi felnövés lesz tapasztalható nála. Hát, igazam lett. És pontosan egy évvel azután, hogy összevesztem F-fel, most elérkezett az a nap is, amikor bocsánatot kért egy beszólásért, és megérintettem. És ennek nem csak magam miatt örülök. De nagyon örülök neki.

 F vajon jön szerdán az osztállyal oda ahova megyünk, vagy beteg lesz még? Meglesz a 3,75 átlagom év végén? Mit fogok csinálni nyáron? Vajon R is ül a gép előtt és várja hogy írjak neki, ugyanúgy ahogy én várom hogy ő írjon? Mi lesz kedden a bioszos izén? Anyukám vajon tudja hogy nem hallom amit mond? Milyen színű legyen a szobám? Mit is akarok rövid távon az élettől? Ki igazi barát és ki fake? Mi lesz most velem? D vajon normális és a szemebe tud nézni? Mi lesz június 18 és 19 között? Fogok még valaha gitár tanárhoz járni? Ki vagyok én? Vajon tudom ezekre a kérdésekre a választ?

 Ma volt az egészségtan, és fel is világosítottak minket. Az egészben talán annyi volt az újdonság, hogy megtudtam hogy létezik világító óvszer (itt K és E, akik a "világító jégkockával éjszakáznak" összevigyorgott), és pontosan megtudtam a menstruációs ciklus fázisait... Szegény G kicsit megsemmisülten nézett a férfi nemi szervek taglalása közben ugye amiatt... Egyébként nem volt semmi érdekes. Tudtommal négy osztály volt ma az iskolában, mi, a három kilencedik, és egy tizedik. R nem volt benn. A büfés néni is kérdezte, hogy hol van. Azért kellett benn lennünk, mert a földrajz tanárnő nem tartotta meg a modult, és az a tanár aki átvette, most tartja meg a maradék órákat. Még egy napot töltünk a suliban, aztán egy napot valami kirándulással vagy múzeumban, és aztán már csak az évzáró. Igazából én nem akarok egy hosszú szünetet, mert R nélkül elég unalmas és magányos lesz. És nem tudok semmit csinálni. És igazából nincs is erőm meg kedvem ahhoz, hogy csináljak valamit. Kémiából ma feleltem, hogy meglegyen az ötös. És meg is lett.

 Hiányzik a másik felem. Nem valamit akarás szempontjából, hanem a beszélgetéseink, hogy órákon keresztül beszéltünk, mindenféléről, hihetetlenül egyforma volt a véleményünk, és hallgattunk kínos csend nélkül. És most nem merek ráírni, mert nem is tudom... Félek hogy zavarom, meg nincs kedvem egy semmitmondó, kihaló beszélgetéshez. Azt vártam hogy lesz valami most hogy hazajött, de nem nagyon van semmi. Tegnap beszéltünk, de nem igazán fontos dolgokról, amit talán nem is akarok. Mindenesetre most megint érzem hogy bizony ő a másik felem, aki kiegészít. Egyszerűbb lenne egy filmben élni. Láttátok már a Jóban Rosszban új ajánlóját, amiben Kardos és Margit problémája van? Az valahogy sokkal egyszerűbb lenne. Még a bonyolultságával is.

 Mostanában eszembe jutott az elmúlt pár hónapból... R-ről, amikor még jóban voltunk, amikor 1000 perces után odadőlt a vállamra, amikor átlátszó fogadással rávettük K-val hogy vegye le a pólóját, és ott feküdt a padon... Meg még egy csomó minden, és eszembe jut, és tök fura... 

Mostanában nagyon furákat álmodok, például néhány napja azt, hogy a kémia tanárommal egy hullámvasút pályán közlekedő busszal mentünk a Mester utcából valahova, és a nagypapája a Mester utcában lakott. Aztán ahova mentünk ott volt egy reklám, hogy a robot Ken barbi baba kapható kétmillió-hatszáznyolcvanezer-nyolcszázhuszonöt forintért. Ma azt álmodtam, hogy a suli második emeletéről ki lehet jutni a tetőre, és ott fociznak az évfolyamtársaim, távolabb pedig a kilencedikesek körtáncolnak. Erre lementem a terembe és ott tologattam a padokat, aztán kimentem sírva, jött az ofőm, mondta hogy levisz az igazgatóhoz, de nem csináltam semmit, akkor elfutottam be a lány wcbe és még jobban sírtam... Nemrég játszottam ilyen képzelődőset, és az volt hogy egy lány elmegy az év végi bulira... Erre most az osztályom szervez. Na ezen kicsit kiakadtam.

Ehhez kapcsolódik a következő ötletem, nevezetesen egy újabb blog. Kicsi korom óta kitalálok történeteket, aztán suli kezdésekor abbahagytam, de negyedik környékén folytattam, akkor már hosszú folytatásos történetekkel. Mostanában visszatértem a rövidekhez, amiket a hazaúton tudok mesélni, azaz kb 10-15 percesek. Ha ezeket összegyűjteném, leírnám, akkor lenne valamim ami érdekes... Szóval ha lesz, akkor valami olyasmi lesz a címe, hogy shortgirlstories.bolg.hu De még nem biztos hogy lesz...

 Sokféle happening van. Most R-rel a dolgok... kicsit jobbak voltak, és szerencsére elment táborba mielőtt valamit elrontottam volna... Szóval egy kicsi nyomás ellenére összességében jók a dolgok. Ez a hét nagyon kemény volt, öt dogát írtunk. Még egy biosz van, aztán egy szót se tanulok többet. Mármint ebben a tanévben. Most tudtam meg, hogy K átkerül a spanyol csoportba. Mert második nyelvet kellett választani, és én franciát akartam. Nagyon sokan akartak spanyolt, de azok közül jó párat franciára raktak. K-t is. És én nem akartam négy évig hallgatni a hisztijét hogy ő nem akarta ezt tanulni... Nagyon, nagyon várom az év végét. Szét fogom unni a fejemet, de attól még kicsit elfelejthetek mindent. Elfelejthetem az összes hisztimet R-rel, elfelejthetem a roppantul KREATÍV picsákat, elfelejthetem az ellenvéleményeket, elfelejthetem a buzi, bolond, pedofil, büdös tanárokat. És még az elfelejtés előtt hátra van a tanév záró, E búcsúztató, E szülinapi buli, amitől nagy várakozásaim vannak, de csak távolról, mert több mint valószínű hogy a várakozások nem egészen úgy alakulnak... Mindegy, mindenképpen jó lesz, akárhogy is lesz. Nem fog kiderülni hogy F mit gondol. vagy hogy visszajelöl-e Facebookon, mert bárányhimlős, és nem jön már többet. Most úgy áll a 32-ből ketten elmennek. Az egyik E, aki Németországba megy. A másik nevét nem mondom meg, de annyit tudok hogy sokból ugye bukik és ezért elküldik. Jeeee, nagyon gyökér az illető. Ennyit a "tizenhat fiú, mindegyik hiú, lányból is tizenhat, itt kő kövön nem marad" osztályról. Most lesz 16 lány, 14 fiú, és lehet hogy jön még egy lány. 

 Hát szóval. Túl vagyok egy.két nehéz beszélgetésen. Az egyik a pszichológussal, mert elmondtam neki az egész sztorit. Azt mondta, amit mindenki, és amit tudtam, hogy beszélnem kell R-rel, és tisztázni kell a dolgot. Igazából rájöttem, hogy az volt a baj, hogy R így itt hagyott a vízben, és nem tudtam hogy mi van. Miután egy napig úgy mászkáltam mint egy zombi, és több emberrel megtárgyaltam hogy mit kéne csinálni, még mindig nem mertem beszélni vele. Az egyik akivel megtárgyaltam a dolgot F volt, G barátnője, akivel én is jobban vagyok mint köszönőviszony. És amikor tegnap beszélgettünk négyesben, F, G, R és én, akkor F szólt nekünk, hogy beszéljünk. Nagyon beparáztam, de végül beszéltünk. R tudta hogy mire gondolok, és én még mindig elképedek, hogy hogy láthat ennyire át rajtam. Nem is biztos hogy értettem amit mondott, mert szédültem és zúgott a fejem. Mert nem akartam azt hallani, amit mégis hallottam. Mert azt hallottam, hogy nem. Azt hallottam, hogy én egy jófej valaki vagyok, csak hát nem kellek neki. És nem mondhattam erre nemet, mert ezt nem lehet megváltoztatni. De ő kell nekem. De túl fogom élni. Mert van miért. Mert tényleg, nem olyan fontos. Mert fáj, de ennek el kell múlnia. 

Mert most a többiek jófejek, G a lehető legjobb barát akit kívánhatok. És a többiek is, mindenki, nagyon jó hogy beszélhetek velük. Nem tudom ki igazi, és ki ért meg, és ki csak elvisel... De jó hogy vannak nekem.

Még egy jó élmény az, hogy volt ugye egy fiú. Még mindig létezik, és ismerem, hiszen az osztálytársam, F. Ő tetszett, csak tavaly még mind a ketten gyerekek voltunk. Szóval én is hülye voltam, meg ő is rosszul állt hozzám. Szóval nagyon nagyon összevesztünk tavaly év végén. Szeptemberben még miatta sírtam... De aztán már nem. Elfelejtettem, és csak egy osztálytárs volt, aki mellett el kellett néha menni, de nem mertem szólni, hogy állj már arrébb. És mostanában valahogy normális a viszonyunk, nem akar nyakon vágni ha hozzá érek/szólok, sőt még kérdezni is lehet tőle, mert normálisan válaszol. ÉS most örülök neki. Nem tervezek sem hosszú lelkizést, se esküvőt vele (ha-ha), hanem csak jó, hogy nem vagyok vele összeveszve. Csak el ne kövessem azt a hibát, hogy tetszik. Mert helyes. Csak neeee :D.

 Szóvaljah. Új Avril klip, a Smile klipje. És nagyon jó. Inspirált, szóval most úgy néz ki hogy neonzöld lesz a szobám. Alig várom. Valami vadat akarok, de nem nagyon vadat, nem csöpögősen lányosat, de valami csajos legyen benne. 

Ma volt egy jó napom. Ugyanis régi barátnőmmel, T-vel bejártuk a várost. Valami tánc izére mentünk volna, de szokás szerint eltévedtünk. Úgyhogy bementünk a Blahára, és elmentünk E-hez. Nem tudom hogy ő van én voltunk-e nagyobb zavarban... Majd hazamentünk, és elindultunk egy busszal valamerre. A buszon pedig ott volt G és a barátai az évfolyamról... Kicsi ismerős-eső.

R... Hát igen. Mostanában beszélő viszonyban vagyunk, miután szólt nekem hogy nem köszönök neki. Hát én köszönök... De ha ő nem válaszol Facebook chaten, akkor mit akar? Neeem hiszem el! Valamelyik nap megöleltem. Pont annyi ideig, hogy hallottam egy szívdobbanását. Tegnap meg együtt mentünk a suliba, mert mellettem volt a metrón. Akkor még nem látott, és megnéztem jól. Elég magas, nagyon sokszor visel inget, az ingje bal zsebében van a menő HTC teló, amiből kilóg a fülhallgató, és a nyaka köré van tekerve. Gyakran visel színes cipőt. Jellegzetes göndör haja van, amit messziről ki lehet szúrni. Ő az. És ez vajon mit takar? Ki ő valójában? És vajon ki ismeri igazából? Kiírta ma Fecebookra, hogy rosszabb valamit megkapni és elveszíteni, mint meg se kapni. Ez vajon azt jelenti...? Majd megnézem K-t hogy milyen. Meg hogy R milyen. Mert ha az amire gondolok, akkor szenvedni fog. Remek. Hadd szenvedjen ő is egy kicsit...

 Azt mondom nem érdekel? Hogy túl vagyok rajta? Hogy azt csinál amit akar? Hogy nem szeretem? Igen? Hát nem. Mert nagyon nagyon hiányzik. Hiányzik a régi énem, a pár hónappal ezelőtti énem is. Végtelenül nyugodtan, magabiztosan, tökéletesen. De most megint csak ugyanolyan vagyok... Aki nem fogja be, aki magába húzódik, aki utálja magát, keresi magában a hibát, hogy mit is rontott el... Ez vagyok én. R megváltoztatott, de ez csak kérészéletű volt... Ha senkim nem lenne, csak egy ember, akkor ő legyen az az egy. Vele sokkal könnyebb az élet... És ha nincs mellettem, csak az illúziója legyen, legyen hová menekülni... Ahol biztonságban vagyok... Nagyon nagyon hiányzik. És eddig őt szerettem, és adtam is neki valamit belőle. Most, bár nagyjából biztos hogy még szeretem, magamban tartom ezt. Így olyan mintha föl akarnék robbanni. Senkinek nem kellek... De tudjátok mit? Nekem se kell akkor senki. Akinek fontos vagyok, az marad, mindenképp. Akinek meg nem, az köszönöm szépen, nekem sem fontos. Egy kivétel van. Ha R utál is, ha nem is ért, ha elege is van belőlem, akkor is fontos nekem. Csak maximum elfojtom. Annyira szeretnék vele beszélni... De nem tudok. Most már lehetetlen. És az én hülyeségem miatt van így... Nem tudok mit csinálni... Elveszítettem. És közben megőrülök a hiányától. Fake a smile...

Hát hülye vagyok én? Nagyon hülye? Vagy mi? Csak szerelmes? NEM NEM NEM NEM akarok az lenni. De mi ez? Én végig csak féltettem R-t, féltettem hogy nem tanul eleget, féltettem hogy anyukája haragudni fog rá, féltettem hogy összetörik a szíve, féltettem hogy- bár továbbra is mutatni fog életjeleket- meghal, mindentől. De minek is? Nem az hogy nagy fiú már és tud vigyázni magára, hanem cserébe most megkaptam tőle ezeket a dolgokat, amiktől őt próbáltam megmenteni. Erre most rontottam a jegyeimen, mert ugye tanulás helyett egymással beszéltünk, anyukámmal egy bunkó vagyok, összetörte a szívem, megölt engem... Hát köszönöm szépen. Nem szabad elfelejtenem, hogy ő tudja ez milyen érzés... És talán azt se szabad elfelejtenem, hogy volt olyan, amikor megbízott bennem, amikor nekem sírta el a dolgait, például a Blahán a bál után... De akkor is, tudta hogy én őt szeretem, mégis nekem sírt Król, meg hogy neki soha nem jön össze. Hát most lássa! Akkor is, már akkor is számoltam... Egy... Kettő... Három... Négy... Ebből még megmaradt a négy. Vagyis én. Nem is akarok belegondolni hogy K vajon érez-e valamit... Már csak makacsságból is nem a válaszom... És én dobtam el... De nem tudok örökké hamis mosollyal nézni rá, és nem tudok a szemébe nézni... Nem tudok beletörődni hogy elveszítem, de visszahozni sem tudom... Nincs értelme szeretnem, de nincs erőm gyűlölni...

  Nem is tudom mi történik velem az utóbbi napokban... Valahogy csak az marad meg, hogy megyek ugye a dolgomra, keresem a tekintetemmel a suliban R-t, ha ott van úgy teszek mintha rendben lenne, tartom magam amíg egyedül nem maradok, nyüszítek a hazaúton, beszívom a tavasz illatát, olvasok, olvasok, olvasok, sírok, morgok az orrom alatt, majd anyukám ha visszakérdez, azt mondom semmi... Haldoklom, nézem hogy mikor van fönn Facebookon, beszélgetek róla, olvasok olvasok olvasok... Sírok egy kicsit, kattogok rajta, hogy most mi legyen, álmodok hogy mi lett volna. Mintha lebegnék. Szóval eléggé megvadultam. Hiányzik. Hiányzik. És nem tudok mit tenni.