Igen, igen, mégis szép az élet

 Tél volt, december mikor megismerkedtünk, hógolyóval dobáltam az előttünk menőt a téli éjszakában. Jött a szünet, és egész nap a szobában kuksoltunk, beszélgettünk a neten. Jött a január, és a hosszú beszélgetések után személyesen is mellé szegődtem, volt kivel hazamennem. Január vége volt, fagyos napok, amikor egyszer csak hárman lettünk. És jött a február, még mindig hideg, és mi este futottunk haza az iskolából, addig ott voltunk. Jött a március, már melegebb, nem viseltünk téli kabátot. És jártuk a várost egyre hárman, és nekem fájt, vagy néha elvarázsolt. Aztán jött március 25-e. Ez akkor még nem jelentett semmit, csak egy héttel később, április másodikának éjszakáján, úgy két órakor, amikor elmondta. És ott tört el valami, az igazi tavasz már nem mellette ért. Állandóan kattogtam, de valahogy túléltem, és jött április vége, balzsamos meleg tavaszi idő, amikor egyszer együtt mentünk haza, és minden rendben lévőnek látszott. De hamarosan megváltoztak a dolgok, hűvösebb május jött, ezzel együtt újabb mélypont. És most június közepe van, vége a tanításnak, és stílszerűen az évzárón, az utolsó nap legvégén ugyanolyan a helyzet, mint akkor régen. Jó beszélgetni vele a suliudvaron a koncertre várva, jó sétálni a metró felé a langyos nyári éjszakában, és beszélni a trolimegállóban, úgy mint egykor a bál után a Blahán. És aztán sietni haza, majd a két hónapos némaság után este az ágyban telefonálni, és megbeszélni hogy mi történt velünk. És én sokat sokat gondolkodtam, hogy milyen jó volt régen. És ő is pontosan ezt mondta, hogy milyen jó volt régen. És igen, mindennek ellenére is, mégis ő a másik felem.