Hogy mi?

 Azt mondom nem érdekel? Hogy túl vagyok rajta? Hogy azt csinál amit akar? Hogy nem szeretem? Igen? Hát nem. Mert nagyon nagyon hiányzik. Hiányzik a régi énem, a pár hónappal ezelőtti énem is. Végtelenül nyugodtan, magabiztosan, tökéletesen. De most megint csak ugyanolyan vagyok... Aki nem fogja be, aki magába húzódik, aki utálja magát, keresi magában a hibát, hogy mit is rontott el... Ez vagyok én. R megváltoztatott, de ez csak kérészéletű volt... Ha senkim nem lenne, csak egy ember, akkor ő legyen az az egy. Vele sokkal könnyebb az élet... És ha nincs mellettem, csak az illúziója legyen, legyen hová menekülni... Ahol biztonságban vagyok... Nagyon nagyon hiányzik. És eddig őt szerettem, és adtam is neki valamit belőle. Most, bár nagyjából biztos hogy még szeretem, magamban tartom ezt. Így olyan mintha föl akarnék robbanni. Senkinek nem kellek... De tudjátok mit? Nekem se kell akkor senki. Akinek fontos vagyok, az marad, mindenképp. Akinek meg nem, az köszönöm szépen, nekem sem fontos. Egy kivétel van. Ha R utál is, ha nem is ért, ha elege is van belőlem, akkor is fontos nekem. Csak maximum elfojtom. Annyira szeretnék vele beszélni... De nem tudok. Most már lehetetlen. És az én hülyeségem miatt van így... Nem tudok mit csinálni... Elveszítettem. És közben megőrülök a hiányától. Fake a smile...