C'est la vie

 Hát igen, szelaví. Az élet, az bizony ilyen. Hogy milyen? Mikor hogy. Van amikor olcsó boldogságodban repkedsz a felhők felett, van amikor közönyöddel állsz a realitás talaján, van hogy úgy érzed, közelítesz a Föld magjához, holott csak egy vékony homokréteg takar, amit lerázhatsz ha akarsz. Megjártam mind a hármat. Voltam a képzelt boldogságtól elszállva, éreztem magam a mélyben. Aztán amikor már nem volt fontos, amikor már volt más fontosabb az életemben, könnyen a felszínre kerültem. Furcsa itt lenni.
Azért furcsa, mert nem tudok sehova se menni. Egy fiú tud elásni vagy a magasba küldeni. De az nincs. Nem, nem halt ki a hímnem, csak nincs olyan tagja, aki érdekel. Legalábbis annyira hogy nagyobb érzelmi hullámvasútra késztetne. De most nem is kell. Elvagyok F komolytalan komolyságával, ami nem nekem szól, nem szól senkinek. Elvagyok R emlékével, ami jó illatúan szól néha a fejemben, elfelejtem a rossz részét. És elvagyok E-vel. Ja, hát elvagyok. Két okból jó hogy Németországba ment. Egyrészt mert megtehette, másrészt mert így beszélünk elég sokat. Ez az egyetlen két jó dolog. A kisebb osztálylétszám, a látványos szőkeség hiánya (:D), a sportnapi teljesítményünk romlása, na az nem jó. Mondjuk nekem hiányzik. Kaptunk a régi helyett új simanormálissemmikülönöslányt. Kaptunk a régi helyett lúzerdobosnéptáncosfiút. De feltűnőagresszíverősfiút, na azt nem. 
Valakinek hiányzik a játék. Valaki esélyt se kap a játékra. Valaki talál másik partnert, ha keres. Van, akinek csak a régi jó. Van, aki fennhangon helyteleníti a játékot, de belül féltékenyen figyeli.
Mert játszani szükséges. Lehet kifinomultan, kölcsönös tisztelettel gyűlölve. Lehet egyszerűen, szabályok nélkül, bárkivel aki ismeri a szabálytalan szabályokat. Vagy lehet egy halvány utánzatot, béta verziót. Ez azoknak van, akiknek nincs esélyük a valódira, mert többnyire azok mennek bele. Köztük én is. De az egyik legjobb játékossal veszélyes.