Két dolgot tanultam meg: örülni az élet apró örömeinek, és azt, hogy nem kell félni, mert az élet megoldja a dolgokat.
Örülni annak hogy R-rel háromnaponta egy fél órát beszélek, mert ez is valami, és ez olyasmi, mintha meghúztam volna még egyszer a haját. És örülni F "felnövésének", amikor nekem semmi előnyöm nincs ebből. És mindenen nevetni, ez a tulajdonságom, bármilyen fájdalmas, jó nekem. Nevetni sokkal egyszerűbb mint sírni, hiszen azt lehet színlelni.
Mitől félek? Néha a dolgok megoldódnak, be sem következnek. Vagy simán megálmodom a megoldást. Persze, félni mindig fogok valamitől, de most már tudom hogy nem kell annyira. Csak chill out!
És persze az álmaim, amik kicsit (nagyon) nem realisztikusak, de attól még tetszenek többnyire. Például amikor álmomban megöltem VÉLETLENÜL K-t, addig az jó volt, mégis rémálom lett belőle, mert utána rohannom kellett R-hez bocsánatot kérni... A másik álmom jobb volt, az a találkozás... Ha csak olyan lenne ma, mint az álmomban akkor az lenne a legjobb. Az ilyenek azonban nem szoktak úgy alakulni, hiszen az élet nem egy álom. Az életet ki kell használni, de nem az álmok alapján, hanem ahogy valóságában szép.
